Megbuktam. Vajon hányféle módon bukhat meg egy ember? Azt hiszem én minden lehető módon megbuktam, ahogy ember csak megbukhat.
Megbuktam mint gyerek, mert lázadtam a szüleim ellen, mert hittem, hogy a családunk szent és sérthetetlen és nem akartam látni és belátni az igazat.
Megbuktam mint nő, mert már a sokadik párkapcsolatomat élem és erőltetem, hogy működjön. Mert ha nem erőltetem akkor ismét szembe kellene néznem azzal, hogy megbuktam.
Megbuktam mint anya, mert nem tudtam egészséges gyermeket a világra hozni, és mert nem tudom elfogadni a sérülését. Még mindig az indokokat keresem, hogy miért történt ez vele, s ezáltal velem. Ez a büntetésem mert megbuktam mint gyermek és mint nő? Mert akartam, hogy jöjjön pedig nem lett volna szabad mert nekem nem való? Mert nincs hozzá türelmem elég? És tudásom? És segítségem? Mert utálok takarítani? Mert nem akarok szabályok szerint élni? Mert önző akarok lenni?
Megbuktam mint munkavállaló. Fegyelmit kaptam az előző helyem, az embereket már nem tudom irányítani, viszont az egyszerű munkáért, amit jelenleg végezni tudok, annyira keveset fizetnek, hogy nem tudunk megélni.
Megbuktam mint hitelfelvevő. Igaza volt Gy Katinak mikor azt mondta, hogy az emberek nagyra vágytak, és buták voltak amikor felvették a nagy hiteleket, mert elhitték hogy merhetnek nagyot álmodni, bután és gyáván, anélkül, hogy alaposan végiggondolták volna a devizahitelt. Nagyon haragudtam rá ezért. De tagadhatatlanul igaza volt. 8 évig fizettem rendesen a részleteket. De már nem tudom. Nem keresek hozzá eleget. Lehet hogy elveszik tőlünk a lakást.
És végül megbuktam mint Isten báránya, aki dacol az Ő akaratával, szembe megy, és nem tanul. Mondom ugyan, hogy legyen meg a Te akaratod, fejemet is lehajtom, de mélyen belül akkor is ott lázad bennem valami, ami dörömböl, és üvölt, hogy de meg tudom csinálni.
El kell fogadnom. Nem tudom megcsinálni. Nem megy tovább. Ha nem kapok hamarosan olyan munkát amiből meg tudunk élni, anélkül, hogy a lakás elveszne feladom. De a gyereket is magammal viszem. Nem való neki ez a világ. Túl durva, túl erőszakos és ő ugyanúgy nem érti, ahogy én sem értettem, amikor ennyi idős voltam.
Lassan meghal a remény és vele meghalunk mi is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.